Miért nem vagyunk többen?

A fenti kérdés visszhangzott bennem, amikor ökofalu-látogatáson az alapító a gondjaikról mesélt. Ugyanezt a kérdést más olyan kezdeményezés megálmodója is feltette már, aki nagy energiát fektetett egy csoport létrehozásába, nem csak emberi, de komoly pénzügyi áldozatokat is hozott, találkozókat szervezett, termet bérelt, meghívókat küldött, hétvégéit kötötte le, hogy beszélgessen emberekkel, elmondja, milyen jó lehetne nekik is, ha csatlakoznának az ő elképzeléséhez. Milyen komoly előnyökkel járna ez számukra. Mennyivel egészségesebb és fenntarthatóbb jövőt építhetnének együtt. Választ adna olyan kérdésekre, hogy mi lesz, ha a fennálló rendszer egyszer csak bedől, és nem lesz élelem, energia és víz... a többiről nem is beszélve.

Amit megfogalmazott, már nem először hallottam. Emberek jönnek, mert vonzónak találják a „hirdetést”, aztán, amikor kiderül, hogy nem ez a legkényelmesebb útja az életnek, hogy lemondás is van benne, önkéntes munkával kellene hozzájárulni a közösség építéséhez, akkor megfutamodnak. Különösen, amikor a jövőbéli spirituális útról is szó esik.

Aztán az alapító, a megálmodó lassan belefárad, és jó, ha nem belerokkan a hiábavaló munkába. Megkérdezi: Miért nem vagyunk többen? És nem érti, miért nem jön válasz. Ha szerencsés, van, aki folytatja a munkáját és felkarolja az elképzelést...

Most nem nevezem meg a falut, ahol jártam. Azért sem, mert az volt a legfeltűnőbb, mennyire hasonlóak a gondjaik, menjünk bárhová az országban. Elszigetelt kis csoportok teszik a dolgukat, erőt és pénzt nem kímélve. Rengeteg munkával, majdnem szó szerint éjt nappallá téve küszködnek, hogy ne kelljen feladniuk. Néhol csak 15-20 család kellene, másutt csak félmillió forint, akár 500-1000 Ft-onként is, hogy elérhető legyen az önfenntartás szintje.

A kényelem elvesztésétől, és a változtatástól való félelem azonban nagyon erős gát! Annyira erős, hogy sokan nem látják meg, mennyivel jobb dolgok várnak rájuk „odaát” – a változtatással elérhető új életükben!

Talán egyszer olvashatod majd, hogyan kezdődött számomra mindez. Hogyan kezdtem keresni ilyen „alternatív” közösségeket, szívességbankokat. Mikor értettem meg, hogy a fennálló „civilizációnak” nevezett világ nagyon is barbár, és vannak más utak is. Létezik a fenntartható jövő (nem a ’fejlődés’!), de nem adják ingyen és készen. Áldozatokat kell hozni, lemondásokkal és önkorlátozással jár, de a várható eredményt tekintve megéri.

Tehát, szerinted miért nem vagyunk többen? (Megköszönöm, ha megosztod velem a gondolataidat erről. Akár itt, akár a Facebook oldalunkon: https://www.facebook.com/pages/Vissza-a-term%C3%A9szethez/572242979549789?ref=bookmarks

Ha érdekel a téma, kövess engem itt a blogon!

Újrahasznosítunk!

Legutóbb azt ígértem, olyan kezdeményezésekről írok, amelyekhez csatlakozhatsz, ha fontos számodra, hogy kisebb legyen az ökológiai lábnyomod, hogy tudatosan tegyél a klímaváltozás ellen, vagy ésszerűbben gazdálkodj a háztartásodban, és mindezt együtt. Ugyanis egyedül nem megy. (Tudjátok, ahogy a „Ripacsok” c. filmben is énekelte Kern András és Garas Dezső.) Hiába gyűjtjük TE vagy ÉN szelektíven a szemetet, hiába spórolunk TE vagy ÉN a vízzel otthon, hiába járunk piacra, viszünk vászonszatyrot... Legfeljebb különcként néznek ránk. El kell mondani, meg kell tanítani a népeket arra, hogy MI miért csináljuk!

Magam is azt tapasztalom a hétköznapi beszélgetések során, hogy sokan vannak, akik a szólamok szintjén fontosnak tartják az ökológiai gondolkodás elemeit, mint a szelektív hulladékgyűjtés, általában a szemét mennyiségének csökkentése vagy az energiatakarékosság, mert hát mindezek jól hangzanak, nem? Amikor azonban cselekvésről van szó, elfogy a lendület. A kényelemszeretet felülírja a szép elképzeléseket.

Megmenthetem-e egymagam a Földet?

A kérdésre annyira nyilvánvalóan NEM a válasz, hogy nem is érdemes túl sokat filozofálni rajta. Nem, nem tudom megmenteni. A gond csak az, ahogy ezt egyedül senki sem tudja megtenni. Sem egyes emberek, sem intézmények. Mindannyian kellünk hozzá. Csak hát ideje lenne végre hozzáfogni, és nem várni a másikra. 

Minden cseppje számít

Azt mindjárt az elején leszögezem, hogy a jó minőségű víz, mely biztonságos vezetékrendszeren érkezik otthonainkba, hozzájárul egészségünkhöz. Azok a fertőző betegségek, amelyek elsősorban a rossz higiénés körülmények között terjedtek, visszaszorultak. A vezetékes víz a legjobban ellenőrzött élelmiszerünk is egyben. Tehát a vízzel való spórolást mindig az ésszerűség határain belül érdemes megtervezni. A zöldséget-gyümölcsöt meg kell mosni, a kézmosásról sem mondhatunk le... lehetőségek azonban vannak jócskán a fogyasztás csökkentésére.

A statisztikák szerint egy magyar háztartásban naponta kb. 150 liter (ivó) vizet használunk fel személyenként. Mire is?

Tudod, mi folyik itt...?

Egy korábbi bejegyzésben, már elmélkedtem azon, mennyire pazarlóan bánunk a vízzel, ráadásuk a drágán előállított és a lakásainkba szinte korlátlan mennyiségben érkező ivóvízzel. Még a 80-as évek közepén is olyan csekély tétel volt egy család költségvetésében a vízdíj, hogy senkinek nem jutott eszébe spórolni vele. Volt idő, amikor a görögdinnyét egyszerűen a mosogatóba tették és folyatták rá a vizet, hogy lehűtsék!


Ma nem csak azért kell(ene) takarékoskodni az ivóvízzel, mert jókora szeletet hasít ki a családi költségvetésből (Budapesten 670 Ft/m³, vidéken akár 1.100 – 1.300 Ft/m³ – csatornadíjjal együtt 2012-es adat). Ha kiszámoljuk, hogy egy 4 tagú család napi (!) vízfogyasztása 600 liter, akkor ez a család havonta kb. 12.000 Ft-ot fizet (Bp.). Persze ezek csak statisztikai átlagok, és a fogyasztási szokások jelentősen eltérhetnek családonként. A másik ok, hogy az édesvíz készleteket gyorsabban használjuk, mint, ahogy újratermelődnek, és tisztításuk, ihatóvá tételük is egyre drágább lesz. Ez még csak a bemeneti oldal.