Amíg "fogyasztó" vagy, nincs esély

Mi volt az én egész életem legfájóbb pontja? Hogy mindig rohanunk, hogy semmire sincs elég idő hagyva, gyorsan döntünk – és sokszor rosszul – gyorsan élünk, mindent gyorsan csinálunk, és mire rádöbbenünk, hogy ennek nem lesz jó vége, már megtörtént egy csomó jóvátehetetlen dolog. Abban az értelemben is, hogy kritika nélkül alkalmazunk dolgokat, amelyekről azért hisszük, hogy jók, mert valakik („véleményformálók”) azt mondták, hogy ennél jobbat és korszerűbbet még nem látott az emberiség. Hajlandók vagyunk félretenni még a józan paraszti eszünket is, a nyilvánvaló kételyeinket is, és használjuk az "újat", vágyunk rá. Elfogadjuk, hogy maradiak, lúzerek és őskövületek vagyunk, ha nem váltunk az újra.

Még emlékszem azokra az évekre – és tényleg, ez nem csak olyan szólam – amikor az egyszerű háztartásainkba beszivárogtak a szintetikus háztartási tisztítószerek.

Miért nem vagyunk többen?

A fenti kérdés visszhangzott bennem, amikor ökofalu-látogatáson az alapító a gondjaikról mesélt. Ugyanezt a kérdést más olyan kezdeményezés megálmodója is feltette már, aki nagy energiát fektetett egy csoport létrehozásába, nem csak emberi, de komoly pénzügyi áldozatokat is hozott, találkozókat szervezett, termet bérelt, meghívókat küldött, hétvégéit kötötte le, hogy beszélgessen emberekkel, elmondja, milyen jó lehetne nekik is, ha csatlakoznának az ő elképzeléséhez. Milyen komoly előnyökkel járna ez számukra. Mennyivel egészségesebb és fenntarthatóbb jövőt építhetnének együtt. Választ adna olyan kérdésekre, hogy mi lesz, ha a fennálló rendszer egyszer csak bedől, és nem lesz élelem, energia és víz... a többiről nem is beszélve.

Amit megfogalmazott, már nem először hallottam. Emberek jönnek, mert vonzónak találják a „hirdetést”, aztán, amikor kiderül, hogy nem ez a legkényelmesebb útja az életnek, hogy lemondás is van benne, önkéntes munkával kellene hozzájárulni a közösség építéséhez, akkor megfutamodnak. Különösen, amikor a jövőbéli spirituális útról is szó esik.

Aztán az alapító, a megálmodó lassan belefárad, és jó, ha nem belerokkan a hiábavaló munkába. Megkérdezi: Miért nem vagyunk többen? És nem érti, miért nem jön válasz. Ha szerencsés, van, aki folytatja a munkáját és felkarolja az elképzelést...

Most nem nevezem meg a falut, ahol jártam. Azért sem, mert az volt a legfeltűnőbb, mennyire hasonlóak a gondjaik, menjünk bárhová az országban. Elszigetelt kis csoportok teszik a dolgukat, erőt és pénzt nem kímélve. Rengeteg munkával, majdnem szó szerint éjt nappallá téve küszködnek, hogy ne kelljen feladniuk. Néhol csak 15-20 család kellene, másutt csak félmillió forint, akár 500-1000 Ft-onként is, hogy elérhető legyen az önfenntartás szintje.

A kényelem elvesztésétől, és a változtatástól való félelem azonban nagyon erős gát! Annyira erős, hogy sokan nem látják meg, mennyivel jobb dolgok várnak rájuk „odaát” – a változtatással elérhető új életükben!

Talán egyszer olvashatod majd, hogyan kezdődött számomra mindez. Hogyan kezdtem keresni ilyen „alternatív” közösségeket, szívességbankokat. Mikor értettem meg, hogy a fennálló „civilizációnak” nevezett világ nagyon is barbár, és vannak más utak is. Létezik a fenntartható jövő (nem a ’fejlődés’!), de nem adják ingyen és készen. Áldozatokat kell hozni, lemondásokkal és önkorlátozással jár, de a várható eredményt tekintve megéri.

Tehát, szerinted miért nem vagyunk többen? (Megköszönöm, ha megosztod velem a gondolataidat erről. Akár itt, akár a Facebook oldalunkon: https://www.facebook.com/pages/Vissza-a-term%C3%A9szethez/572242979549789?ref=bookmarks

Ha érdekel a téma, kövess engem itt a blogon!

Fenntartható háztartási megoldások?

"Egy friss felmérésből kiderült, hogy bár a magyarok érdeklődnek a fenntartható otthoni megoldások iránt, ez az érdeklődés inkább csak a megtakarítási szándékból ered. Ráadásul még pazarlóak is vagyunk…" - olvasom az energiatakarékos.hu portál cikkében. Aztán az is gyorsan kiderül, hogy a felmérést az egyik lakberendezési áruházlánc készítette, feltehetően saját üzleti céljaira. Az eredeti felmérésről azt sem tudjuk, kiket kérdeztek meg és mekkora volt a „merítés”.

A fő hangsúlyt természetesen azokra a termékcsoportokra helyezi, amelyek az áruházaiban is beszerezhetők, ám nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy család környezettudatosan gondolkodjon és gazdálkodjon. A „magyarokról” megállapítottak kicsit sommásak, de a fő gondok jól láthatók.

A felmérés kitér az energiatakarékos izzókra, az ételpazarlásra, az elavuló konyhai technológiákra és a szelektív hulladék gyűjtésre (és megállapítja, hogy ebben legalább jók vagyunk). Ezek a területek azonban nem feltétlenül mondják el, mennyire vagyunk takarékosak vagy pazarlóak, nézzük miért is?

Ajándékozz környezettudatosan

Ma van ezüst vasárnap. Ha nincs meg minden ajándék, amit szeretteidnek, barátaidnak szánsz, gondolkodj el rajta, minek örülnének. Vagyis örülnének-e, ha ezúttal nem valami unalmas dologgal, mint mütyürke, csoki, sál-sapka-kesztyű, esetleg egy újabb nyakkendő lepnéd meg őket. Sokan vagyunk így - bevallom, egy időben ez velem is megesett - hogy a hétköznapokban öntudatos környezetvédők, takarékos háziasszonyok vagyunk, gondosan megválogatjuk mit adunk a családunknak az asztalra... aztán jön egy ilyen ünnep, mint a karácsony, és győznek a régi beidegződések. Gyorsan elszaladunk a közeli plázába, és megvesszük azt, amit eddig is. Nincs igazán új ötletünk, hogyan is fejezzük ki magunkat az ajándékozással.

Íme néhány ötlet:

Eljött a december, karácsony csillaga...

Amikor 20 éve úgy döntöttem, megveszem életem első - és mindmáig egyetlen - műfenyőjét, nem gondoltam, mennyire megosztó ez a téma. Eleinte csak félve mondogattam a baráti körben... nálunk nincs fenyőfa, hanem van ez a formás, fenyőnek látszó tárgy. Minden évben más díszítést találunk ki, nem hullik, vízkereszt után csak visszacsomagolom a dobozába, és...

...előveszem újra, következő évben. Ismét feldíszítem, gyönyörködünk benne 2 hétig. Fenyőillatról, ünnepi hangulatról gondoskodunk másként. Például a kertből csent fenyőgallyakkal, amik egyébként is levágásra kerülnének, gyertyák és mécsesek fényével. Egy-egy kosárra való almával, néhány naranccsal, amit szegfűszeggel tűzdelünk meg. Sütik illatával, amik ebben az időszakban a konyhánkban készülnek - persze a gyerekek bevonásával, így sokkal érdekesebb.

Aztán egyre többen kérték rajtam számon, miért is védem ennyire a fenyőfákat. Magyarországon nem honos, amit itt árusítanak, azt erre a célra termelik. Azt is olvastam, hogy a műfenyő előállítása igen környezetszennyező - a teljes életciklusára vetítve - és sokszor a rabszolgamunka, a fekete gazdaság támogatásával egyenlő a megvásárlása. Igen, lehet ebben valami...

Akkor miért érzem rosszul magam ilyenkor? Miért érzem rosszul magamat, ha vágott virágot vesznek nekem ajándékba? Miért fáj ez nekem? Még nem tudom igazán megválaszolni ezt a kérdést. Egy biztos, ha a mostani fenyőnek látszó pótlék tönkremenne, akkor sem vennék soha többé kivágott fenyőfát, akkor sem, ha tudom, hogy ezt erre a célra termelték. Azzal együtt, hogy nincs bűntudatom a műfa miatt, hogy egyszer ebből is szemét lesz... nem műanyagból van, hanem fémből és papírból. Mindkettő a maga nemében újra felhasználható anyag... és ha 30 évente termelek ennyi szemetet, az talán elfogadhatóbb, számomra mindenképpen, mintha évente.

Nem szeretnék megbántani senkit, nem akarom senki ünnepi hangulatát elrontani... és megosztó sem szeretnék lenni. Csak elmondtam.

Újrahasznosítunk!

Legutóbb azt ígértem, olyan kezdeményezésekről írok, amelyekhez csatlakozhatsz, ha fontos számodra, hogy kisebb legyen az ökológiai lábnyomod, hogy tudatosan tegyél a klímaváltozás ellen, vagy ésszerűbben gazdálkodj a háztartásodban, és mindezt együtt. Ugyanis egyedül nem megy. (Tudjátok, ahogy a „Ripacsok” c. filmben is énekelte Kern András és Garas Dezső.) Hiába gyűjtjük TE vagy ÉN szelektíven a szemetet, hiába spórolunk TE vagy ÉN a vízzel otthon, hiába járunk piacra, viszünk vászonszatyrot... Legfeljebb különcként néznek ránk. El kell mondani, meg kell tanítani a népeket arra, hogy MI miért csináljuk!

Magam is azt tapasztalom a hétköznapi beszélgetések során, hogy sokan vannak, akik a szólamok szintjén fontosnak tartják az ökológiai gondolkodás elemeit, mint a szelektív hulladékgyűjtés, általában a szemét mennyiségének csökkentése vagy az energiatakarékosság, mert hát mindezek jól hangzanak, nem? Amikor azonban cselekvésről van szó, elfogy a lendület. A kényelemszeretet felülírja a szép elképzeléseket.

Megmenthetem-e egymagam a Földet?

A kérdésre annyira nyilvánvalóan NEM a válasz, hogy nem is érdemes túl sokat filozofálni rajta. Nem, nem tudom megmenteni. A gond csak az, ahogy ezt egyedül senki sem tudja megtenni. Sem egyes emberek, sem intézmények. Mindannyian kellünk hozzá. Csak hát ideje lenne végre hozzáfogni, és nem várni a másikra. 

Lehet pár dekával kevesebb?

Ezer és egy okot hozhatnék fel arra, miért érdemes vásárláskor alaposan megnézni a kiválasztott terméket. Hazai vagy import-e, tartalmaz-e ránk nézve káros adalékokat, tartósítószert, szavatossági időn belül van-e stb. Azt is meg kell néznünk újabban, hogy annyi van-e a csomagolásban, amennyinek látszik. A jelenség nem új, de mostanában különösen erőteljes a trend. Furfangos csomagolásokkal "vernek át" bennünket. Igazából magunkat verjük át - ezért is az idézőjel - hiszen pusztán lankadó figyelmünk miatt húzhatnak csőbe bennünket. Hogy a gyártók, vagy a kereskedők a ludasak ebben, azt nehéz lenne megmondani....

Minden cseppje számít

Azt mindjárt az elején leszögezem, hogy a jó minőségű víz, mely biztonságos vezetékrendszeren érkezik otthonainkba, hozzájárul egészségünkhöz. Azok a fertőző betegségek, amelyek elsősorban a rossz higiénés körülmények között terjedtek, visszaszorultak. A vezetékes víz a legjobban ellenőrzött élelmiszerünk is egyben. Tehát a vízzel való spórolást mindig az ésszerűség határain belül érdemes megtervezni. A zöldséget-gyümölcsöt meg kell mosni, a kézmosásról sem mondhatunk le... lehetőségek azonban vannak jócskán a fogyasztás csökkentésére.

A statisztikák szerint egy magyar háztartásban naponta kb. 150 liter (ivó) vizet használunk fel személyenként. Mire is?

Tudod, mi folyik itt...?

Egy korábbi bejegyzésben, már elmélkedtem azon, mennyire pazarlóan bánunk a vízzel, ráadásuk a drágán előállított és a lakásainkba szinte korlátlan mennyiségben érkező ivóvízzel. Még a 80-as évek közepén is olyan csekély tétel volt egy család költségvetésében a vízdíj, hogy senkinek nem jutott eszébe spórolni vele. Volt idő, amikor a görögdinnyét egyszerűen a mosogatóba tették és folyatták rá a vizet, hogy lehűtsék!


Ma nem csak azért kell(ene) takarékoskodni az ivóvízzel, mert jókora szeletet hasít ki a családi költségvetésből (Budapesten 670 Ft/m³, vidéken akár 1.100 – 1.300 Ft/m³ – csatornadíjjal együtt 2012-es adat). Ha kiszámoljuk, hogy egy 4 tagú család napi (!) vízfogyasztása 600 liter, akkor ez a család havonta kb. 12.000 Ft-ot fizet (Bp.). Persze ezek csak statisztikai átlagok, és a fogyasztási szokások jelentősen eltérhetnek családonként. A másik ok, hogy az édesvíz készleteket gyorsabban használjuk, mint, ahogy újratermelődnek, és tisztításuk, ihatóvá tételük is egyre drágább lesz. Ez még csak a bemeneti oldal.

Külcsín és belbecs - a dekoratív csomagolás megtéveszthet!

Ma ez a helyzet: legyen bármilyen jó a portékád, ha nincs ötletes, szép csomagolása, nem tudod eladni! A multik polcain egy kevésbé tetszetős csomagolású termék olcsóbb, az alsó polcokra kerül, majdnem függetlenül attól, jó minőségű vagy hasznos a termék. Ez felér egy üzenettel. Pedig a csomagolásból szinte mindig hulladék lesz! Akkor is ha szép, ha ötletes, ha csak ezért választunk egy terméket... Amikor így választunk, abban érzelem van, ami felülírhatja az „eszünket”, a tudatos döntésünket, és utólag megmagyarázzuk, hogy ezt nem lehetett otthagyni, ez feltétlenül kellett nekünk. Erre épül a kereskedelem: lenyűgöző külső, vágyak felébresztése...