Amíg "fogyasztó" vagy, nincs esély

Mi volt az én egész életem legfájóbb pontja? Hogy mindig rohanunk, hogy semmire sincs elég idő hagyva, gyorsan döntünk – és sokszor rosszul – gyorsan élünk, mindent gyorsan csinálunk, és mire rádöbbenünk, hogy ennek nem lesz jó vége, már megtörtént egy csomó jóvátehetetlen dolog. Abban az értelemben is, hogy kritika nélkül alkalmazunk dolgokat, amelyekről azért hisszük, hogy jók, mert valakik („véleményformálók”) azt mondták, hogy ennél jobbat és korszerűbbet még nem látott az emberiség. Hajlandók vagyunk félretenni még a józan paraszti eszünket is, a nyilvánvaló kételyeinket is, és használjuk az "újat", vágyunk rá. Elfogadjuk, hogy maradiak, lúzerek és őskövületek vagyunk, ha nem váltunk az újra.

Még emlékszem azokra az évekre – és tényleg, ez nem csak olyan szólam – amikor az egyszerű háztartásainkba beszivárogtak a szintetikus háztartási tisztítószerek.

Húsmentes Hétfő

A Húsmentes Hétfő egy ökolábnyom-csökkentő kezdeményezés. Mivel az üvegház-gázok egy jelentős részéért a nagyüzemi állattartás felelős (metán és széndioxid), ezért tudatos választással te is csökkentheted ezt az értéket, ha csatlakozol a mozgalomhoz.

Miért nem vagyunk többen?

A fenti kérdés visszhangzott bennem, amikor ökofalu-látogatáson az alapító a gondjaikról mesélt. Ugyanezt a kérdést más olyan kezdeményezés megálmodója is feltette már, aki nagy energiát fektetett egy csoport létrehozásába, nem csak emberi, de komoly pénzügyi áldozatokat is hozott, találkozókat szervezett, termet bérelt, meghívókat küldött, hétvégéit kötötte le, hogy beszélgessen emberekkel, elmondja, milyen jó lehetne nekik is, ha csatlakoznának az ő elképzeléséhez. Milyen komoly előnyökkel járna ez számukra. Mennyivel egészségesebb és fenntarthatóbb jövőt építhetnének együtt. Választ adna olyan kérdésekre, hogy mi lesz, ha a fennálló rendszer egyszer csak bedől, és nem lesz élelem, energia és víz... a többiről nem is beszélve.

Amit megfogalmazott, már nem először hallottam. Emberek jönnek, mert vonzónak találják a „hirdetést”, aztán, amikor kiderül, hogy nem ez a legkényelmesebb útja az életnek, hogy lemondás is van benne, önkéntes munkával kellene hozzájárulni a közösség építéséhez, akkor megfutamodnak. Különösen, amikor a jövőbéli spirituális útról is szó esik.

Aztán az alapító, a megálmodó lassan belefárad, és jó, ha nem belerokkan a hiábavaló munkába. Megkérdezi: Miért nem vagyunk többen? És nem érti, miért nem jön válasz. Ha szerencsés, van, aki folytatja a munkáját és felkarolja az elképzelést...

Most nem nevezem meg a falut, ahol jártam. Azért sem, mert az volt a legfeltűnőbb, mennyire hasonlóak a gondjaik, menjünk bárhová az országban. Elszigetelt kis csoportok teszik a dolgukat, erőt és pénzt nem kímélve. Rengeteg munkával, majdnem szó szerint éjt nappallá téve küszködnek, hogy ne kelljen feladniuk. Néhol csak 15-20 család kellene, másutt csak félmillió forint, akár 500-1000 Ft-onként is, hogy elérhető legyen az önfenntartás szintje.

A kényelem elvesztésétől, és a változtatástól való félelem azonban nagyon erős gát! Annyira erős, hogy sokan nem látják meg, mennyivel jobb dolgok várnak rájuk „odaát” – a változtatással elérhető új életükben!

Talán egyszer olvashatod majd, hogyan kezdődött számomra mindez. Hogyan kezdtem keresni ilyen „alternatív” közösségeket, szívességbankokat. Mikor értettem meg, hogy a fennálló „civilizációnak” nevezett világ nagyon is barbár, és vannak más utak is. Létezik a fenntartható jövő (nem a ’fejlődés’!), de nem adják ingyen és készen. Áldozatokat kell hozni, lemondásokkal és önkorlátozással jár, de a várható eredményt tekintve megéri.

Tehát, szerinted miért nem vagyunk többen? (Megköszönöm, ha megosztod velem a gondolataidat erről. Akár itt, akár a Facebook oldalunkon: https://www.facebook.com/pages/Vissza-a-term%C3%A9szethez/572242979549789?ref=bookmarks

Ha érdekel a téma, kövess engem itt a blogon!

Mi köze az elefántnak az életmódváltáshoz?

Egy korábbi bejegyzésben megkíséreltem leírni, vajon mit is kellene tennünk mindannyiunknak ahhoz, hogy elinduljon végre valami, és túllépjünk a mai pusztító viselkedésünkön, szokásainkon. Azóta sokat tanultam és olvastam. Megfogalmazódott bennem, mi is a küldetésem: városlakóként megtalálni azokat a megoldásokat, amelyek átvezetnek bennünket egy fenntartható és élhető világba.

  

A sok önellátásra törekvő közösség jó példa lehet, sőt jó partner lehet azok számára, akik még nem tudnak ilyen nagyot lépni. Minden életmódváltás – és ez is az – csak kis lépésekre bontva vihető végig. Ahogy arra kérdésre „Hogyan lehet megenni egy elefántot?” – ez a válasz – „Falatonként!”

Eljött a december, karácsony csillaga...

Amikor 20 éve úgy döntöttem, megveszem életem első - és mindmáig egyetlen - műfenyőjét, nem gondoltam, mennyire megosztó ez a téma. Eleinte csak félve mondogattam a baráti körben... nálunk nincs fenyőfa, hanem van ez a formás, fenyőnek látszó tárgy. Minden évben más díszítést találunk ki, nem hullik, vízkereszt után csak visszacsomagolom a dobozába, és...

...előveszem újra, következő évben. Ismét feldíszítem, gyönyörködünk benne 2 hétig. Fenyőillatról, ünnepi hangulatról gondoskodunk másként. Például a kertből csent fenyőgallyakkal, amik egyébként is levágásra kerülnének, gyertyák és mécsesek fényével. Egy-egy kosárra való almával, néhány naranccsal, amit szegfűszeggel tűzdelünk meg. Sütik illatával, amik ebben az időszakban a konyhánkban készülnek - persze a gyerekek bevonásával, így sokkal érdekesebb.

Aztán egyre többen kérték rajtam számon, miért is védem ennyire a fenyőfákat. Magyarországon nem honos, amit itt árusítanak, azt erre a célra termelik. Azt is olvastam, hogy a műfenyő előállítása igen környezetszennyező - a teljes életciklusára vetítve - és sokszor a rabszolgamunka, a fekete gazdaság támogatásával egyenlő a megvásárlása. Igen, lehet ebben valami...

Akkor miért érzem rosszul magam ilyenkor? Miért érzem rosszul magamat, ha vágott virágot vesznek nekem ajándékba? Miért fáj ez nekem? Még nem tudom igazán megválaszolni ezt a kérdést. Egy biztos, ha a mostani fenyőnek látszó pótlék tönkremenne, akkor sem vennék soha többé kivágott fenyőfát, akkor sem, ha tudom, hogy ezt erre a célra termelték. Azzal együtt, hogy nincs bűntudatom a műfa miatt, hogy egyszer ebből is szemét lesz... nem műanyagból van, hanem fémből és papírból. Mindkettő a maga nemében újra felhasználható anyag... és ha 30 évente termelek ennyi szemetet, az talán elfogadhatóbb, számomra mindenképpen, mintha évente.

Nem szeretnék megbántani senkit, nem akarom senki ünnepi hangulatát elrontani... és megosztó sem szeretnék lenni. Csak elmondtam.

Lehet pár dekával kevesebb?

Ezer és egy okot hozhatnék fel arra, miért érdemes vásárláskor alaposan megnézni a kiválasztott terméket. Hazai vagy import-e, tartalmaz-e ránk nézve káros adalékokat, tartósítószert, szavatossági időn belül van-e stb. Azt is meg kell néznünk újabban, hogy annyi van-e a csomagolásban, amennyinek látszik. A jelenség nem új, de mostanában különösen erőteljes a trend. Furfangos csomagolásokkal "vernek át" bennünket. Igazából magunkat verjük át - ezért is az idézőjel - hiszen pusztán lankadó figyelmünk miatt húzhatnak csőbe bennünket. Hogy a gyártók, vagy a kereskedők a ludasak ebben, azt nehéz lenne megmondani....

Hová vissza?

J.J. Rousseau a 18. században adta ki a „Vissza a természethez” jelszavát. Akkor és azóta is sok vitát váltott ki a gondolat, hiszen ki-ki a maga szűrőjén át értelmezte. Ez ma is így van. Mit hordozhat ez az üzenet számunka, itt és most, a 3. évezred – vagy ha jobban tetszik: a 21. század – második évtizedében, 250 évvel Rousseau után? Akit érdekel, mit gondoltak erről kortársai és követői, hányféleképpen értelmezték, bőségesen talál olvasnivalót a témáról.

Engem sokkal inkább az érdekelt, hogyan térhetünk vissza egy élhetőbb, elfogadhatóbb, természetesebb léthet, hogyan ugorhatjuk/léphetjük át saját beidegződéseinket és a sztereotípiákat. Azt látnunk kell, valami nagyon megváltozott bennünk és körülöttünk is.